Német egység a Balatonnál

Magyarországon elsőként Füreden látható a Német egység című kiállítás. Egykori Stasi-ügynökök, szétszakadt, a Balatonnál találkozó családok, magántörténetek, személyes vallomások, a titkosszolgálat figyelme mellett is egyfajta sajátos szabadság. Megszólal az egyik kortanú.

A Berlini Magyar Intézetben tavaly megrendezett tárlat látható a Vaszary Villában. A kiállítás az Európai Unió Tanácsa magyar elnökségének hivatalos programja. A kiállítás tudományos igénnyel dolgozza fel a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek során a Balatonnál létrejött keletnémet-nyugatnémet személyes találkozásokat. A kor tanúinak bevonásával, privát filmanyagok gyűjtésével, levelezések, naplók, valamint titkosszolgálati anyagok elemzésével olyan átfogó kép megalkotására törekszik, amely érthetővé és átélhetővé teszi a „német-német egység”, illetve megosztottság személyes szintű feldolgozását, mind a német-magyar, mind a német-német, valamint az európai történelem egy kiemelkedően fontos szeletének vizsgálatát.

Sikerült összegyűjteni 15 órányi korabeli amatőr mozgóképet, amelyből Forgács Péter filmrendező, a Privát Magyarország című sorozat alkotója készített sajátos hangvételű filmetűdöt, történelemmé emelve a tóparti labdázásokat, bohóckodásokat, s felhasználva hozzá a Stasi-archívumok dokumentumait.

Forgács Péter médiaművész a kiállítás megnyitón hangsúlyozta: nem érthetjük meg, mi történik velünk a jelenben, ha nem ismerjük a múltat. Kitért rá, hogy a tárlat ezúttal személyes sorsokon keresztül mutatja meg mindazt, amit eddig újsághírekből, politikai nyilatkozatokból ismertünk. A megidézett sorsok a német és a magyar történelemről szólnak, bemutatják, micsoda különbség volt a két baráti ország szocialista berendezkedése között, a precíz Stasi és a slendrián magyar belügyminisztérium között. 

– A privát felvételek, a saját, rögzített dokumentáció mindig egy másik minőséget képvisel, ha megfelelő formát adunk neki. Számomra mint alkotónak a felvételek, illetve a történelmi környezet közti hihetetlen ellenpont volt talán a legnagyobb felismerés. Az amatőr filmek, képek mindig a boldogságról szólnak, a kellemes élményeket örökítik meg, ez a fesztelen boldogság sugárzik ezekből a filmkockákból is, miközben tudjuk, miért voltak itt ezek a családok, és tudjuk, milyen emberi drámák játszódtak le bennük. Ez drámai ellentmondás. Ez egy nagy epika, amelyben az emberek mosolya egy tragikus történetbe  csap át. Sorsok jelenítődnek meg, így aztán nincsenek közhelyek, az emberi érzésekhez mindannyian kapcsolódni tudunk, és általuk megérthetünk valamit a történelemből is. Az esszenciális, emblematikus történeteket válogattuk ki. Mind nagyon erős történet, sorsokkal, személyiségekkel, saját drámákkal. Ez egy nagy könyvtár, rengeteget tanultam belőle. Sok mindenben megváltoztatta a nézetemet; ez, ami itt történt, s aminek mi, magyarok részesei voltunk, egy feldolgozatlan traumatikus jelenség. Egyetértettünk abban, hogy mindezt nem szabad didaktikusan ábrázolnunk. A személyes sorsok érzékeny struktúrát alkotnak – vélekedett Forgács Péter.

A kiállítás megnyitóján jelen volt Lutz Hildisch, azon kilenc kortanú egyike, akivel egy hosszabb beszélgetés látható a tárlaton. Mint  megjegyezte: a politika elszakította apjától, akit igazából soha nem kapott vissza.

– 1961 augusztusában felébredtem reggel, és ott állt a fal, amelyet gépfegyveres, kutyás katonák vettek körül. Sokkoló volt, olyan, mint egy bebörtönzés, máig nem tudtam feldolgozni igazán. Gimnazista voltam, de egyből tudtam, ezzel el van vágva az életem. Később megdöbbenve tudtam meg, hogy már 1955-től felbontották és ellenőrizték a családunk levelezését.  Apám politikai menekült volt, Nyugat-Berlinben élt. Diák voltam, nem tudtam túl sokat tenni, azt vártam, hogy apám majd kezdeményez, tesz valamit értünk. 1969-ben, nyolc évvel a fal felhúzása után találkoztunk először itt, a Balatonnál. Felkavaró, elmondhatatlan élmény volt.  Még most is elérzékenyülök. Azt szerettem volna, ha Ausztrián keresztül autóval kicsempész a határon, de ezt nem vállalta. Számomra nyilvánvaló volt: tanulnom kell, mert a magam által megszerzett tudás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem. Csak később tudtam meg, hogy titkosszolgálati tisztek figyelték a találkozásokat, megdöbbentő, akkoriban ilyen formában nem érzékeltem a veszélyt – emlékezett vissza  Lutz Hildisch.

– Ironikus mosollyal fogadták az ötletemet. Többen azt gondolták, hogy kis operett-történetekbe botlunk majd. Aztán kiderült, drámai, sorsmeghatározó találkozások zajlottak itt egy elképesztő, ésszerűtlen korban. Ennek a sajátos balatoni szabadságnak a létjogosultságát az 56-os forradalom teremtette meg – így Can Togay, a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója.

balatonfured.hu