A magam útját járom

Másfél éve költözött a városba, mindene az éneklés, a napokban jelent meg az új albuma, mégis kicsit távolodóban van a zenétől. Nem tagadja, túl van néhány csalódáson, nem volt könnyű a füredi beilleszkedés, de már rátalált a társaira és az alkotó munkára is. Gergely Évával beszélgettünk.

– Eredetileg színésznőnek készültem. Vonzott a játék, szerettem mások bőrébe belebújni. Felvételiztem is a Színművészeti Főiskolára, de nem vettek fel.

– Hányszor rugaszkodtál neki?

– Csak egyszer.

– Akkor azért nem volt olyan komoly a szándék.

– Igen, valószínűleg nem. Egy amatőr színházban próbáltuk Sarte Zárt tárgyalás című darabját. Akkor jöttem rá, milyen ijesztő az, ha valaki nem tud kimászni egy szerepből, beleragad egy idegen képébe. Talán itt dőlt el, hogy nem erőltettem tovább a színészetet. Akkor már javában énekelgettem, sőt egészen kisgyerekként is folyton énekeltem, többnyire jó hangosan, édesanyám szólt is többször, hagyjam már abba. Persze nem gondolta komolyan, hiszen zenei általánosba íratott s vett nekem ötezer forintért egy zongorát, ami akkoriban nem volt kevés pénz. Tizenkilenc évesen döbbentem rá, hogy énekesnő vagyok, és az énekléssel kell foglalkoznom.

– Az adottságod meg volt, hiszen karakteres alt hangod van, de mennyit kellett tanulni ahhoz, hogy énekesként a színpadra állhass?

– Nagyon, nagyon sokat gyakoroltam. Zenélni is tanultam, szerintem fontos a hangszeres tudás, mert általa még inkább kiteljesedhet az éneklés. Egész tűrhetően zongorázom, bár közönség elé azért nem állnék ki, de otthon gond nélkül tudom kísérni magam. Sok zenét hallgattam és hallgatok most is, jó énekeseket, akiktől rengeteget lehet tanulni.

– Énektanárod nem is volt?

– Illemből vagy inkább a szokásrend miatt jártam egy rövid ideig tanárhoz, de hamar rájöttem, nem nekem való. Valahogy ez az elvárás: aki énekel, az járjon tanárhoz, ennek engedtem én is egy gyengébb pillanatomban. Úgy gondoltam nincs szükségem a skálázásokra és a technikázásra, mert ezek túl sterillé teszik az éneket. Ma is így gondolom ezt. A légzéstechnikát meg kell tanulni, ezt nem lehet megúszni, de ezen kívül az éneklés az agyban dől el. Fejben rakom helyére a hangokat. Meggyőződésem, hogy a hamis éneklés is a fejben dől el. És ha már a fejnél tartunk: szerintem ahhoz, hogy valaki hiteles előadóművész legyen, a technikai tudáson túl nem utolsósorban olvasottságra, érzékenységre, a társművészetek ismeretére van szükség, az a bizonyos X faktor önmagában még elég kevés. Ahhoz, hogy mindez összeálljon, összeérjen, persze idő kell: jómagam például az elmúlt másfél évtizedben számos reklámzenéhez kölcsönöztem a hangom, énekeltem filmbetétdalt, és országos hírű zenekarokban vokáloztam.

– Ez a negyedik lemezed, mégis azt írod honlapodon, hogy lelki értelemben az első.

– Igen, ez a lemez én vagyok, rólam szól, a történeteimet mesélem el, őszintén. Nem kellett szerepet játszanom, csak újra megélni azt, ami már megtörtént. 2003-ban jelent meg a Valahol Magyarországon címmel az első lemezem, ezen Karády Katalin dalait énekeltem, ami akkor igazán kuriózumnak számított, mert senki nem nyúlt addig ezekhez a gyönyörű dalokhoz. Átdolgoztuk a dalokat, igyekeztem beléjük bújni, a magamévá tenni őket, szerettem őket nagyon, de ez akkor is csak egy szerep maradt, nem is lehetett más. Ezen kívül volt még egy húszas évek slágereit megidéző lemezem, ami tulajdonképpen apósom könyvének mellékleteként jelent meg, aztán a Future Plant nevű zenekarral kiadtunk egy lemezt, amolyan progresszív pop zenét játszottunk, de ez sem én voltam.

– Mire utal a lemez címe: Innen, fentről?

– Jó, amikor az ember képes kiszállni a hétköznapi zakatolásból, elengedni a napjait uraló történéseket, és kicsit kívülről tudja szemlélni önmagát. Ilyenkor mindig kiderül mennyire nevetséges és pitiáner dolgokkal vagyunk körülvéve, s ezekből kreálunk magunknak problémákat. Amint ez tudatosul, máris képesek vagyunk hátrahagyni ezeket a kicsinyes gondokat és észrevenni azt, ami valóban fontos. Erre utal a cím. Végig azzal a tudattal készítettem a lemezt, hogy le kell zárnom egy fejezetet az életemben, összegeznem kell. Most, hogy elkészült, úgy érzem, ezzel valóban le is zárult valami.

– Csak nem az éneklésre gondolsz?

– Az éneklést nem hagyom abba, nem adom fel, de egy darabig biztos nem készítek új lemezt, kétgyermekes családanya vagyok, minden erőmmel a két kislányunkra kell figyelnem. Az biztos, hogy ezzel a lemezzel valaminek a végére értem.

– Másfél éve laksz családoddal Füreden. Hogy érzed magad, a fővárosi lét után megtaláltad itt a helyed, sikerült új életet kezdeni?

– Most kezdek helyrerázódni, ez az év eddig jól alakult. Az elmúlt időszak nagyon nehéz volt, egyedül éreztem magam és szembesülnöm kellett a vidéki léttel is. Értetlenül állok például azelőtt, hogy a Vaszary estekre meghívott vendégeimre miért ilyen kevesen kíváncsiak a városból? Országosan elismert, valódi teljesítményt nyújtó művészek, tudósok jöttek ide, mégsem mozdultak meg a helyiek.

– Érezhetően sértettség van benned.

– Sértettségről szó sincs, inkább meg vagyok döbbenve az érdektelenségen, hiszen nem vinni, hanem hozni akarok, nem elvenni, hanem adni. Ez a dolog ugyanis nem rólam szól, hanem azokról, akiknek valóban van, lenne mondanivalójuk, és őket érdemes is lenne meghallgatni, mert már letettek néhány dolgot az asztalra, amiért elismerés és tisztelet jár. De visszatérve az új életkezdést firtató kérdésedre, a leköltözésünk nem volt könnyű döntés. Amikor férjem, Doncsev András, a Vaszary Villa vezetője lett, két hónapig ingázott a fővárosi lakásunk és Füred között. Azt nem lehetett tovább folytatni, alig látta a gyerekeket, alig találkoztunk, rá ment volna a kapcsolatunk. Én döntöttem: Füredre költözünk. A nő dolga a család egyben tartása, nekem kellett ezt a helyzetet megoldani. Kiadtuk a pesti lakást és irány Füred. A várost egyébként imádom, jó itt lakni. Andrással itt a Balaton-felvidéken házasodtunk össze, mert mindketten kötődünk ehhez a tájhoz.

– Úgy tudom, nem először élsz a városban.

– Az érettségi után volt egy másfél év, amikor itt Füreden laktam az egyik barátnőmnél, együtt zenéltünk, szép, gondtalan időszak volt. Úgyhogy nem idegenként jöttem vissza a városba.

– Ha nem is színészként, de csak visszakanyarodtál a színházhoz, a frissen alapított Kisfaludy Színház művészeti vezetőjeként dolgozol. Ez váltja fel az éneklést?

– Fel nem váltja, csak kiegészíti, mindenesetre szervezem, milyen előadásokat lássunk vendégül. Jön majd a veszprémi Petőfi Színház, a Szegedi Kortárs Balett, az Experidance, a kecskeméti színház és még sorolhatnám. És nem utolsó sorban a Molnár Sándor tanár úr vezette színjátszó körnek szeretnénk lehetőséget adni, mivel idáig a városban nem sok alkalmuk volt megmutatni magukat, valamint a tehetséges füredi fiatalokat is támogatni kívánjuk. Minőségi, izgalmas előadásoknak adunk majd helyet. Úgy tűnik, van esély rá, hogy idővel a színháznak saját épülete is legyen a városban. Egyébként ez az első munkahelyem. Mindig a magam útját jártam. Most is ezt teszem.