Molnár Attila: Új motivációt kell találnom

– Szokatlanul későn, tizennyolc évesen kezdtél el komolyabban atletizálni. Az eredményeket nézve, most ez úgy tűnik, hogy egyáltalán nem volt hátrány.
– Futballoztam éveken át, aztán a tanulás volt fontos, emiatt valóban későn kezdtem el az atlétikát komolyabban űzni. De biztos vagyok benne, hogy ez előnyömre vált, mert ha ezzel kezdek, akkor meguntam volna a futást. Ebben azért 10-15 év alatt ki lehet égni. Egyébként mindig futottam, hiszen ez az alapja minden normális sportnak, és már kiskoromban kiderült, hogy gyors vagyok, ezt az adottságomat kell kihasználni valahogy.

– Csapatsportolóként kezdted, ami meglepő, mert a futás egy monoton, nagyon magányos sport, úgy gondolom, teljesen más személyiséget kíván, mint csapatban játszani.
– Monoton a futás, de ha meg vannak a céljaid, akkor minden nap más, és nekem mindig voltak céljaim. Futóként csak magamra számíthatok, egyedül állok ott a rajtnál és bár vannak segítőim, egyedül küzdök a felkészüléssel is. Itt nem lehet alibizni, az van, amit én egyedül megcsináltam. Rajtam áll, mi lesz – ez nekem nem teher, inkább biztonságot ad. A csapatsportban mindig lehet egy bűnbakot találni, akire ráfoghatod, miért nem sikerült úgy az eredmény, mint szeretted volna. Atlétaként nincs ilyen. Annyid van, amennyi munkát, edzést elvégeztél a versenyre való felkészüléssel.

– Tudod, hogy mitől lett jobb a futásod? Gondolom a fizikai felkészülés, a taktika ilyenkor már nem változik radikálisan. Mi történt szerinted?
– Finomhangolás és karakterfejlődés. Soha nem voltam izmos, most sem számítok annak. Sokan kigyúrják magukat, úgy állnak neki atletizálni, jönnek is adott esetben a sikerek, de bennük így már nincs annyi fejlődési potenciál, mint bennem. Én látványosan tudtam fejlődni.
Megtanultam jól felkészülni. Tudom, hogy ami az edzésen megy fáradtan, az a versenyen is menni fog, sőt akkor élesítesz, pihentebb is vagy, tehát jobban kell mennie. Amit az edzésen megcsinálsz, annak a jobb verzióját meg tudod csinálni a versenyen. Ez a tudás magabiztosságot ad.
A kijárt utak nem érdekelnek, amit valaki már megcsinált, az nekem nem kell. Ha valamiben első lehetek, az viszont nagyon motivál. Az Európa-bajnokságot nagyon meg akartam nyerni.

– Emlékszel valamire a futásból? Egyáltalán van idő, energia ilyenkor gondolkodni?
– A 400 méterek általában teljesen kiesnek nekem, és ez a jó. Ha vissza tudok emlékezni a futásra, az azt jelenti, hogy nem futottam jól. De ez nem azt jelenti, hogy vegetatív állapotban lennék, a rajtgép előtt koncentráltnak kell lennem. Ott rendezetten, egy irányba kell haladnia a gondolataimnak, erős, masszív, stabil állapotot kell elérnem, amiből nem tudnak kizökkenteni.
A 400 méter nem sprint szám, hiába tartják hivatalosan annak. 400 métert nem lehet végig sprintelni, nem szabad teljes erőből futni, ez még senkinek sem sikerült, így aztán az a legfontosabb, hogy önkontrollt tudjál gyakorolni. Ehhez alázat kell és koncentráció. A rajthoz nyugalom kell, a futáshoz meg gyorsaság és kitartás. A rajtomon mindenképpen van még mit javítani, az első pár méterem nem az igazi. Viszont kitartó vagyok, ha elérem a végsebességemet, azt akkor nem hagyom alább. A mentális állapotom az erősségem.

– Egy éve, épp világversenyre készülve, hirtelen vesztetted el édesapádat. Előfordul, hogy egy ilyen trauma egy egész életre szóló löketet ad az átélőjének. Esetedben nem lehet erről szó?
– Az elején nagyon megtépett édesapám halála, nem is igazán tudtam, mihez kezdjek. Egy ilyen trauma bekap, megrág és kiköp, azután kezdődhet csak el a feldolgozás. Muszáj volt ezt elrendezni magamban, mert különben teljesen magam alá zuhanok. Mindig érte is futottam, ebben tehát az elvesztése nem hozott változást. Legbelül mindig egyedül vagyunk, de a halálával végképp tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, csak magam vagyok. Még nem tudom megmondani, hogy mindez mentálisan mit tett hozzá a sportolói teljesítményemhez. A feldolgozás erős alapot ad, de nem gondolom, hogy a trauma átélése erősített volna, többet vesz el, mint amennyit ad.

– Erős megfelelési kényszer van benned?
– Van bennem megfelelési kényszer, de szerintem mindenkiben van, ha másnak nem is, akkor saját magának akar megfelelni. Mindenki tegye fel a kérdést magának, hogy olimpiai bajnok lehetne, de nem mondhatja meg senkinek, és nem oszthatja meg az örömét senkivel, akkor elvinné az érmet? Volna így értelme? Érne így valamit? Én a közösségemért, az országomért, a családomért, a barátaimért futok, persze magamért is, de messze nem ez az elsődleges.

– Sikeres lettél. Hogy vagy most?
– Megcsináltam, amit el akartam érni. Most először éreztem elégedettséget. Sikerélményem van, de hogy sikeres vagyok-e, azt nem nekem kell eldöntenem.

– Balatonfüredhez milyen a viszonyod?
– Hiába tartózkodom sokat Budapesten, nem köt oda semmi. Füreden vagyok itthon, ide tartozom. Sajnos ritkábban tudok hazajönni, mint szeretnék, csak 2-3 hetente van erre lehetőségem. A kedvenc helyem a Tamás-hegy a kilátóval és az ösvénnyel. Csak becsukom ott a szemem és minden rendben van.

– Az Európa-bajnoki döntőben a célba érés után szinte azonnal kamera előtt nyilatkoztál, láthatóan szinte sokkos állapotban. Nincs ellenedre ez?
– Egyáltalán nem, sőt, kifejezetten jónak tartom, mert ilyenkor az ember kellően spontán, nem tud hazudni. Szerintem egy sportoló magas pulzussal, oxigén hiányosan is tudjon megnyilvánulni. Később kitisztult fejjel már nem olyan érdekes, ki mit mond.

– Volt egy kiszólásod, hogy Szoboszlai Dominik mellett nehéz lesz megnyerned az év sportolója címet. Ennyire fontos ez neked?
– Ez csak egy poén volt, amit sokan félreértettek. Nem érdekel az év sportolója díj, azt kívánom, hogy legyen nálam sok jobb sportoló, mert az azt jelenti volt egy jó évünk.

– Hogyan tovább? Mi lehet az új cél?
– Fogalmam sincs. Jelenleg üres vagyok. Az biztos, addig szeretnék futni, amíg örömömet lelem benne. Eddig az hajtott, hogy egyszer nekem játsszák el a Himnuszt. Ez most megtörtént. Az a 60 másodperc nagyon jó volt. Igaz, nem tudtam ott megünnepelni és igazán feldolgozni sem az aranyérmet, mert utána közvetlenül jött a világbajnokság, ahol teljesítenem kellett. Nagyon kevés volt az idő a kettő verseny között, nehezen találtam meg az újratöltődést, nem is igazán sikerült, de futottam, amíg bírtam. Most, hogy itthon vagyok, igyekszem megélni az eredményeket.
Kell találnom egy új motivációs tényezőt, ami miatt az ember kibírja a poklok poklát, az edzéseket. Csak a célok érdekelnek, amiket magamnak felállítok, csak ez az érték. Egy hét pihenőm van, utána el kell kezdenem újra ismerkedni a futó pályával. Addigra meg kell találnom a motivációmat. Ezen vagyok.

Fotó: MTI/Illyés Tibor