Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat

– Nincs arra esély, hogy ez a komoly ember, ez az évek óta írásképtelen, egy berlini kocsmában ücsörgő német filozófus előkaparja az érzelmeit?
– Nincs. Ez egy komoly ember, aki eljutott a gondolkodásban arra a pontra, ahol a gondolkodás felszámolja az érzelme­ket. Az utolsó farkas lelövésének története nem kimozdítja őt addigi sötét és kilátástalan életéből, hanem megzavarja ott. Nincs esélye arra sem, hogy mások érzelmei az ő egykori em­lékeit felidézzék. Amire viszont van esély, az az olvasó esélye, hogy ő az olvasott történettől megrendül – annyira, hogy még a főhősnek ezt a érzelemtől elhagyatottságát is részvéttel tud­ja figyelni.

– Az utolsó farkas számomra minden korábbi írásánál hatá­rozottabban teszi fel a kérdést: mi van a halál után?
– Talán mert maga még nagyon fiatal, s a halált nagy messze­ségben tudja. Aki eljut a halál közelébe, annak már csak a fé­lelemhez van köze, az már nem tud azzal foglalkozni, utána mi lesz. Nem mondhatjuk, hogy semmi nem lesz utána, és ezt ez a könyv sem mondja, erről ez a könyv legfeljebb csak an­nyiban beszél, hogy hallgat róla. Viszont az egész történet a halál felől van írva. Abból a pontból, amelyben megjelenik a visszavonhatatlan. Súlyt magától értetődően az ad a hős sor­sának, hogy e visszavonhatatlanság már megjelent történe­te horizontján, hogy közel van hozzá, akár felveszi gondola­tai közé, akár nem. Az, hogy mi lesz utána, az már nem az ő története.

– Inoue Kazoyuki japán művész, akit mesterének tart, azt mondta: abba kell hagynia az írást. Mit lehet kez­deni ezzel a kinyilatkoztatással?
– Ő egy szent ember, aki azonban nem az „életem mestere”, ha­nem az életem azon szakaszának, amelyet Kyotóban töltöt­tem. Valóban ezt az ítéletet kaptam tőle, azt mondta: olyan erős függésben vagyok a nyelvtől, a szavaktól, hogy az írás el­hagyása nélkül nem szabadulhatok meg a saját szellemi gond­jaimtól. Segíteni akart, megszüntetni a függésemet. Azt vá­laszoltam neki, hogy nem. Hogy nem hagyom abba az írást. Vagyis nem értettem meg. Ő a hitben él, én a hitben kételke­dem. Neki a hit bizonyosság, nálam a hit a gyanú tárgya.

– Többször írt már arról, hogy az egyetlen, tökéletes mondatot keresi, amihez, hajlamos vagyok úgy gon­dolni, éppen a delejes hatású, spirális erejű hosszú mondatai vezethetnek el. De létezik-e a tökéletes mon­dat?
– Létezik. De még senki nem érte el. Sőt, számomra nem is úgy áll, hogy maga a mondat lenne a tökéletes, hanem hogy a tö­kéletes egy mondatba van belerejtve. A kérdés, hogy melyik ez a mondat. Törekszem tehát. De nem azért törekszem, hogy megtaláljam, hogy legyen ilyen mondat, és nem is azért, hogy azt én írjam le, hanem mert egyfajta törtségben, folyamatos akadálypályán élek, a szabdaltság, a töredezettség, a félreér­tések, a tévelygések között, és ezt nem lehet másképp, mint a remény árnyéka alatt, ahol a remény azt jelenti: a tökéletes, az van. Iszonyú erővel sugárzik a messzeségből.

– Az utolsó farkasban azt írja, a nyelv, az írás a gondo­latok szennyese, ami nem vezet sehová.
– Ó, de ez nem az én ítéletem, hanem a főhősé Az utolsó far­kasból, akinek épp azért ez és nem más a sorsa, mert ilyene­ket gondol.

– „Mindaz, aminek az ábrázolására törekszem, az egyre inkább elfut, mint a hab.” Ezt viszont már Ön mond­ta. Azzal a gondolattal sem tud azonosulni, hogy a nyelv által – hiába minden gondosság és figyelem – az eredeti közlendő mégiscsak mindenképp torzul?
– Nem a nyelv által torzul, hanem általam, aki még nem hasz­nálja helyesen a nyelvet, csak törekszik rá. Az idézett mondat­tal még mindig ez a helyzet, ma is így érzem: megragadom, és a semmit ragadom meg. De az a távoli sugárzó valóság, a tökéle­tesé, amelynek létében biztos vagyok, az inspirál arra, hogy új­ra és újra nekiálljak. Egy metafizikai módszerről van szó, ami­nek nekifutok újra és újra, ahol nem kérdések és nem válaszok vannak. A dolgok lényege, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, biztosan nem a kérdés és a válasz formáiban megragadható.

– Írásai véleményem szerint irodalmon túli megnyilat­kozások. Nem regényt és elbeszélést ír, hanem kinyi­latkoztat, egyfajta profetikus hangot üt meg, szövegei egy építményt alkotnak, amelynek elemeit, mint egy Thomas Bernhard-i hős, már-már rögeszmésen rakos­gatja helyükre. Mégis, a kritika mintha erről nem akarna tudomást venni, és az alkotásait pusztán iro­dalmi szempontok alapján ítéli meg.
– Mélyen egyetértek. A működésem eltér az általam külön­ben csodált írókétól, az én célom nem az, hogy könyvet írjak. Nem a könyvírás vágyából indul, és nem egy könyv megírá­sában ér véget. A nyelvet használom, író vagyok szociális ér­telemben, de nem az lényegem szerint, mert lényegem szerint mással foglalkozom. Van egy irodalom előtti tartomány, és van egy irodalom utáni, ezekben zajlik az életem, ott zajlanak a drámáim, amelyek aztán egy véletlen folytán nem a zené­ben, nem a magfizikában, nem is egy jól legyalult deszkában, hanem egy mondatban igyekeznek manifesztálódni. Műkö­désemben nagy szerepe van a szakrálisnak. Az én szemem­ben nincs hétköznapi és nincs normális, nincs lényegtelen és jelentéktelen, ezek az elválasztások, elosztások, rangsorolások az én szememben félreértések miatt alakulnak ki. Egységként tudok az ember által felfogható létre nézni, és arról igyekszem beszélni írásaimban, hogy őszintén nem értem ezt az egysé­get. Látom, hogy mérhetetlen, látom, hogy iszonytatóan bo­nyolult, igyekszem megragadni, nem sikerül. És azt gondo­lom, az olvasóim értik, mire gondolok. Ők azok, akiknek nem a vidám fiúkra van szükségük, hanem egyfajta képviseletre, hogy képviselje valaki az ügyüket a létezésben. Az én életem­ben is vannak ilyen személyek, akiknek a megnyilatkozásai mindig, örökre fontosak maradnak nekem. Rábíztam magam Pilinszky Jánosra, József Attilára vagy akár Berzsenyi Dániel­re, rábíztam magam Dantéra, Dosztojevszkijre, Kafkára és még tényleg hosszan sorolhatnám a neveket.

– Pár éve azt írta, hogy egy rövid időre kiment a szobá­jából, onnan, ahol évtizedek óta ül a félhomályban, a fiókjában pedig ott lapul egy töltött revolver. Kiment sétálni egy kis időre, teljesen elvakította a fény, de köz­ben egy pillanatra sem feledte a szobát a revolverrel. Milyen most a szoba?
– Minden a helyén. Nincs semmi változás. Minden változatlan, megvan a félhomály, a fény, odakint, mert az kívülről szűrő­dik be, ha egyáltalán beszűrődik. Se nem derűsebbek, se nem reményvesztettebbek a dolgok. A helyemen vagyok. Persze, a revolvert néha olajoznom kell, hisz egyszer majd el kell sütni.

Martinovics Tibor