Dervalics Róbert klarinétos, de szaxofonosként ismert, amit parancsra tanult meg. A Füred Dixieland Band alapítója, frontembere. Minden nap hajnal négy-öt órakor fekszik le aludni, a zenészek bagoly életét éli. Törzszászlósként szerelt le a honvédségnél, otthon még megvan a légierős egyenruhája. Még most is, csukott szemmel be tudok tárazni egy Kalasnyikovot – jegyzi meg csak úgy mellékesen.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra, képzeljük el: Robi kezében egy gépfegyverrel, komoly arccal táraz. De nincs idő mélázni, már folytatja, kifejezetten jól lő, minden rendes katonai kiképzésen részt vett, és klasszikus zenei tanulmányok ide vagy oda, 14 évesen már laktanyában töltötte a diákéveit. Nincs mit szépíteni, tulajdonképpen negyven éves koráig parancsok határozták meg az életét.
„Tagadhatatlan, a katonaságnál eltöltött hosszú évek nyomot hagytak a személyiségemen. Tudok merev és hajthatatlan lenni. Ezzel a zenésztársaim tisztában vannak, rám is szólnak olykor, hogy lazítsak kicsit. Igazuk van, túl sokáig hallgattam a nekem szóló parancsokat, és hajlamos vagyok magam is erre. Kitalálom, milyen ruhában legyen a zenekar, hánykor próbálunk és meddig, és ha ehhez nem tartja magát valaki, akkor tudok rosszul viselkedni. Nehezen vagyok meggyőzhető, maradjunk ennyiben.”
Könnyed, közvetlen, állandóan derűsnek tűnik, a magamfajtának már-már gyanús ez az állandósult, betonbiztos kedélyállapot. Váltig állítja, ő ilyen, „mindig boldog vagyok” ismétli meg többször. Otthon is, amikor nem látja senki, amikor magára marad, akkor is örül az életnek. Pontosabban mindig talál okot a boldogságra, ha mást nem, azt, hogy süt a Nap. Így mondja, „talál okot” – na ugye, nyugtatom magam, belekapaszkodva ebbe az elszólásba.
„Örülök, hogy nem vakultam meg” – szúrja közbe, mintha ez csak egy jelentéktelen mellékmondat lenne, aztán görgeti is tovább maga előtt a szózuhatagot. Két szemműtéte volt az utóbbi időben, ezért most két hónapig még a hangszerét sem emelheti fel, nemhogy belefújhatna. Nincs gyakorlás, nincs zene. Napszemüvegben ül velem szemben, mert védeni kell a szemét, az elsötétített üveg mögött csak néha látom a tekintetét. Fürge szempár, amely a kedélyesség közben egyszer-egyszer azért villan egyet.
Robi kifejezetten szerethető alak, azok közé tartozik, akit mindannyian ismerünk, pontosabban, akiről mindannyian azt gondoljuk, hogy ismerjük. A belőle áradó könnyedség valahogy ezt a felületességet predesztinálja. Mindannyiunknak van legalább egy vele kapcsolatos történetecskéje, függetlenül attól, hogy váltottunk-e vele szót valaha is.
Tősgyökeres füredi, legalábbis 1872-óta, vagyis dédszülei születése óta mindenképp – jegyzi meg-, el sem tudja képzelni máshol az életét, „nem látom magam máshol, csak Füreden”, pedig lenne hozzá képzelőereje, hiszen a zenélés mellett az utazás a nagy szenvedélye. Eddig 61 országban járt, Európát rég kinőtte, jelenleg Szudán és Egyiptom déli része izgatja, de a Csendes-óceáni szigetek és Ausztrália is napirenden van. Utazásait a történelemhez való vonzódása befolyásolja, minden érdekli, ami a múlttal kapcsolatos, de főleg a hadtörténelem. „Ha nem jön a klarinét, a klasszikus zene, akkor történész lennék”.
Mondom neki, hogy láthatóan nincs lámpaláza a színpadon, odaáll és magától értetődően végig viszi a koncertet. Egyetért a megállapítással, majd hozzáteszi, összesen háromszor izgult fellépéskor, de akkor szinte a rosszullétig: amikor Benkó Sándorral először állt együtt színpadon, és amikor Charlie-val illetve Roby Lakatossal koncertezett. Vajon nincsenek gátlásai, fontolgatom magamban, de ráérez és reflektál. „Nem izgulok zenéléskor, egyszerűen örülök, hogy ott lehetek. De, mondjuk Tony Lakatossal például nem mernék egy színpadra állni, mellette biztos nem fújnék bele a szaxofonba, ő számomra egy ikon. Nem ugyanazt a szaxofont fújjuk.”
Évente 260-270 fellépése van, nagyjából ötszáz dalt tud bemondásra eljátszani, Luis Armstrong What A Wonderful World című számát szerény becslés szerint is vagy ötezerszer énekelte már el.Itt is érdemes megállni kicsit. Mennyi koncert? Hányszor ugyanazt az egyetlen dalt? Rá is kérdezek, hogy tudja ezt még ízlésesen kezelni.
„Ezredszerre nem lehet ugyanúgy elénekelni egy dalt, de még mindig ugyanazt az örömöt érzem, amikor a dal hallatán látom a közönség reakcióját. Engem ez visz előre. Nem tartom magam művésznek, egy zenebohóc vagyok, de igyekszem tisztességesen bohóckodni. Nem szabad annyira komolyan venni magam, ebben a zenében nagyon nem kell és nem is szabad megfejteni önmagad.”
Piszkálom kicsit Armstronggal, hogy világslágereket újra színpadra vinni kicsit biztonsági játék. Meghogy, van-e neki saját énekhangja? Egyáltalán, milyen Armstong árnyéka? Nem lehet kibillenteni kedélyességéből, nevetve mondja, ez az egész „rámragadt, mint sántára a púp”, de az tagadhatatlan, teszi hozzá, hogy Armstrong miatt tudott felhagyni a katonasággal. Az ő számaiból készített showműsor mentette ki a hadsereg kötelékéből, a mai napig minden évben április és október között egy német cég szervezésében a dunai hajókon adja elő a dalokat.
„ Armstrong egy poénból indult. Az egyik próbán szóltak, hogy Robika, próbáld már meg elénekelni a Wonderful Word-öt. Nekem ilyen a hangom, na jó, egy kicsit tolok rajta, de nem kell küzdenem ezzel. Később aztán egy koncertem után, az akkori NATO főtitkár mondta rám, hogy az egyenruhás Armstrong. Pár dalát sokan éneklik, de nekünk, Pingiczer Szilárd zongoristával, egy komplett másfél órás Armstrong műsorunk van, kétszáz dalt biztos, hogy el tudok hörögni tőle, úgy tudom, ilyet más nem csinál.”
Mondja, ennyi elég is lenne, ebből meg lehetne élni, de zenészként mindig több volt benne az ambíció, ezért lett saját zenekara, ezért szervez évek óta dixieland fesztivált és jótékonysági koncerteket.
Hol vannak az évek óta ígért saját szerzemények, kérdezem tőle, mire somolyogva mondja, még készülnek. Élcelődök vele, hogy mégiscsak az lenne az igazi, ha a saját dalait játszaná. A zenegép című számban Charlie azt énekli: az igazi zenész saját zenéjét játssza – vágja rá azonnal, bólogat hozzá, ez bizony így van. Nyaggatom tovább, ha így gondolja, akkor miért nincs saját dala. Hezitál, érezhetően nem igazán akar erről beszélni. Kiderül, a covid alatti tétlenségben írt tíz dalt és hozzá magyarul szövegeket. Készen vannak, már csak a végső hangszerelés van hátra. Az egyik dal Füredről szól, azt tervezi, hogy idén ősszel lemezbemutató koncertet ad a szerzeményeiből. „Na, akkor biztos izgulni fogok, nem lesz ki mögé bújni”– teszi hozzá vonakodva, aztán hirtelen megváltozik a testtartása, ott a kávézóban, ahol sokadmagunkkal ülünk, elkezdi énekelni egyik saját dalát. Reszelős hang, jellegzetes kézmozdulatok és mimika.
Tényleg lesz lemezbemutató koncert.
Dervalics Róbert már a Bem József Általános Iskolában zenei tagozatra járt. Édesapjának, Dervalics Józsefnek köszönheti a zene iránti érdeklődését. „Édesapu miatt lettem zenész, 38 darab szájharmonikája volt otthon, igazi művészlélek volt. Évtizedeken keresztül jelentős szerepet vállalt a város kulturális életében, Pro Urbe díjat is kapott, vezette a Művelődési Házat, egy ideig az Anna-bál szervezője is volt.”Dervalics Róbert alsó tagozatosként beiratkozott a városi zeneiskolába, ahol Vecsey Ervin tanította klarinétozni. 1989-ben felvették Budapestre, a Magyar Néphadsereg Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Szakközépiskolájába, ahol kiváló művésztanároktól tanulhatott. 1993-ban került Veszprémbe, a Katona János által vezetett Légierő Zenekarhoz, amely a hagyományos katonazene mellett big band muzsikát is játszott, itt tanult meg szaxofonozni. 21 évesen már az Anna-bálon koncertezett, ahol Louis Armstrong dalokat is énekelt. Barátai beszélték rá, hogy csináljon egy önálló műsort. Így jött létre 2011-ben a Louis Armstrong showműsor, – innen barátsága Benkó Sándorral, akit példaképének, tanárának tekint.2016-ban alapította meg a város nevét viselő dixieland zenekarát, a Füred Dixieland Bandet. A zenekar azóta már az egész országot bejárta, több híres előadóval koncerteztek együtt. Dervalics Róbert szívügyének tekinti a jótékonyságot, több fellépésének a bevételét ajánlotta fel főleg a beteg gyermekek támogatására. Idén a Balatonfüred Kultúrájáért elismerést vehette át.
Agora