Sztálin kezében – Kovács Béla sorsa

– 1947 februárjában Magyarország lakossága tanúja lehetett annak, ahogy a Rákosi Mátyásék ellenőrzése alatt álló hatóságok a szovjet megszállókkal karöltve lesújtottak Kovács Béla országgyűlési képviselőre. Az akkori magyar politikai elit egyik legbecsületesebb, legjellemesebb tagjával, – aki ráadásul közismert volt mélyen antifasiszta és őszinte hazafias felfogásáról – az elkövetkezendő esztendőkben megjáratták a Golgotát. Súlyos betegen, ám emberileg meg nem törten térhetett haza 1956-ban. Munkásságával tekintélyes szakirodalom foglalkozik, ön mégis az utóbbi időben elkezdett foglalkozni Kovács Béla életének eddig fel nem kutatott fehér foltjaival. Megosztaná velünk ennek eredményeit?

– Kezdjük az előzményekkel. 1945 őszén a magyarországi nemzetgyűlési választásokon látványos vereséget szenvedett el a magyar kommunista párt és egyben a mögötte álló szovjet adminisztráció. Moszkvában akkor egy teljesen informális csoport – az „Ötök” – gyakorolta a hatalmat. Ennek egyes számú vezetője Joszif Sztálin azonban súlyosan betegen a Fekete-tenger partján gyógykezeltette magát, átesve szívrohamokon és agyérgörcsökön. Moszkvában a Négyekké vált grémium igazi motorja Molotov maradt, úgyis, mint Sztálin általános helyettese. Az informális grémium többi tagjával, Malenkovval, Mikojannal és Berijával együtt számos nemzetközi politikai problémával küszködtek. A Szovjetuniónak komoly területi aspirációi voltak Iránnal és Törökországgal szemben. Lengyelországban, Görögországban, mi több Szovjet-Ukrajnában és a Baltikumban egyre inkább bontakoztak ki a polgárháborús események. A konszolidáltnak tűnt Magyarország miatt a Kreml urainak sokáig nem fájt a fejük, az ottani
választások nem is tűntek számukra húsba vágó fontosságúaknak. Ráadásul a legfőbb budapesti magyar informátoruk Rákosi Mátyás szinte végig áltatta a szovjeteket. Ígérte, a szociáldemokrata és a nemzeti paraszt párti szavazókkal számolva, hogy a kommunisták könnyűszerrel lekörözik a sokban gyűjtőpárt jelleget öltő, igen népszerű kisgazdákat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke Kliment Vorosilov marsall, aki egyszerre működött Magyarországon korlátlan hatalommal felruházott helytartóként, s egyben, Sztálinnak köszönhetően, száműzetését töltötte Budapesten, csupán az utolsó pillanatban fújt riadót, észlelve a bajokat. De már késő volt…

– Maguk a számok beszédesnek bizonyultak. Az 1945 november 4-i nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát szerezte meg, míg a három baloldali párt várakozáson alul szerepelt.

– A kommunista párt még a közel 17%-os eredményt sem érte volna el, ha nem élvezi a „baráti szovjet támogatást”. Ez volt ugyanis az egyetlen politikai erő Magyarországon, amelyet sokban külföldről szubvencionáltak. Elég elolvasni Vorosilov marsall egyik, 1945. június 28-i, szigorúan titkos jelzésű sürgönyét, amely árulkodik erről: „Molotov elvtárs, miután Rákosi elvtárs megbeszélte ezt Magával az alábbi beterjesztéssel élnék. 1. Javaslom, menjünk bele abba, hogy a Magyar Kommunista Párt központi bizottsága kérése nyomán utaljunk át számukra 500 millió pengőt a trófea keretünkből, éspedig magyar valuta formájában. 2. Az említett összeget a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke alábbi módon kell, hogy továbbítsa: a) százmilliót készpénzben b) 400 milliót más érték kategóriában (ingatlanok, papírmennyiség,
autók stb.). Ezeket úgy teremtjük elő, hogy nem vonjuk ebbe be a (Magyar) Kommunista párt Központi Bizottságát”. A levél felső bal sarkában Molotov megjegyzése: „Sztálin elvtárs, kérném a jóváhagyását”.
Ám pénzutalás, célzatos letartóztatási hullám, különböző más szovjet pressziók ide vagy oda, a lényegében demokratikusnak bizonyult megmérettetésen a kisgazdák ilyetén győzelme hatalmas volt. Szinte jelképes, hogy a Cecén – Illyés Gyuláék portája közelében – felnőtt fiatal politikus Horváth János (akinek mint néhai atyai barátomnak hiányát máig érzem), éppen a baloldal fellegvárában, Angyalföldön győzte le látványosan a Rákosi által oda vezényelt, biztos győzelemre számító Kádár Jánost.
Moszkvának mindezek ellenére mégis sikerült rákényszeríteni a kisgazda párti vezetést, egyezzenek bele egy olyan koalíciós kormány megalakításában, amelyben a kommunistáknak jut a belügyi tárca, s ugyancsak ők ellenőrzik az állambiztonsági civil és katonai testületeket. Ez a térdre kényszerülés hamarosan végzetes szerepet játszott Kovács Béla sorsában, akinek eredetileg az őt nagyra becsülő Nagy Ferenc kormányfő szánta a belügyi tárcát.

– Mit sikerült megtudnia, vajon a Kreml magyarországi felvigyázói milyen véleményt alakítottak ki Kovács Béláról?

– Eleinte nem nyilatkoztak róla bántóan, sem ellenségesen, sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint a Kisgazda párt főtitkáráról. Amúgy mindegyik Moszkvából jött kulcsember, Vorosilov marsall, a helyettese Szviridov tábornok, Puskin követ – talán ő a legkevésbé – ravaszul és látszólag nyájasan tárgyaltak a magyar politikusokkal, a kezdetben legalább is. Ám, hogy mi volt a valódi véleményük a magyar politikai miliőről, elegendő, ha felidézzük a „jóságos öregapó”, „magyarbarát” álcáját viselő Kliment Vorosilov, feleségének írt 1946 január 28-i levelét: „A magyar parlament, akárcsak egész tevékenysége az undor érzését váltja ki belőlem. Ezek a kispolgári kis senkik mindenben utánozzák a régi nemesi országgyűlést. Éppen úgy jönnek össze, akárcsak elődeik, hogy elintézzék kisebb üzleti és egyéb stiklijeiket. Képzeld, megnyílt ez a mostani országgyűlés, ám annak elnöke előző nap vidékre utazott, egy temetésre, vagy esküvőre, ki tudja miért. Még most sem tettek végleges javaslatot köztársasági elnökre. A kis (majdnem ideírtam a kisgazemberek), na szóval a kisgazdák sehogy sem képesek megegyezni kit tennének boldoggá a két aspiráns közül: Tildyt – a mostani kormányfőt, avagy Nagy Ferencet, a parlament elnökét. A munkáspártok Tildyt támogatják, mivel hogy ő állítólag kevésbé tisztátalan, nem intrikál a kulisszák mögött és ha csirkefogó módján viselkedik is, nem túl nyeglén teszi ezt.”

Kifelé Vorosilov természetesen úgy tett, mintha nagyra tartaná Tildy Zoltánt és Nagy Ferencet. Kovács Béla viszont nem sokat szerepelt a marsall hivatali és magán levelezésében. Ám ha mégis, inkább pozitívan írt róla. Vorosilovot azonban Sztálin 1946 kora tavaszán visszahívta Budapestről. Utódja Szviridov – a belügyi múltra visszatekintő Puskin követről nem is beszélve –
egyre súlyosabb konfliktusokba keveredett a kisgazda vezető politikusokkal. Akadt, akit zsaroltak, vagy megvesztegettek, másokat igyekeztek félresöpörni az útjukból. Ez utóbbiak közé került egy idő után – a szovjetek által mindenben támogatott Rákosi-féle „szalámi taktika” részeként – Kovács Béla, amiben szerepet játszhatott népszerűsége, elvhűsége és erős akarata.

– Már 1946-ban megkezdődött a levadászása?

– Igen. Veszélyes emberként tekintettek Kovács Bélára 1946 második felétől a hazai és a szovjet ellenségei, már csak szókimondó természete miatt is. Az 1946-os esztendőben egyre látványosabban szorult körülötte a hurok, olvasható a különböző, Moszkvába küldött jelentésekben. „Nehezen találtunk fogást rajta. Szinte nem is találtunk”, ejtette el egyik alkalommal a magyar kommunista párt akkori kulcsembere Gerő Ernő, a magánemberként Kovács Bélával egészen jó viszonyt ápoló Vas Zoltánnak. Nem csoda, hogy az állambiztonsági hatóságok, az állítólagos államellenes összeesküvés meglétét megszellőztető 1947. január 5-i belügyi bejelentést követően, ügynökök, utcai spiclik tucatjait állították rá a politikusra. A kisgazda többséggel rendelkező akkori több párti magyar parlament viszont első fokon nem volt hajlandó „kiadni” Kovács Bélát, hogy bírák elé álljon. Ekkor Moszkvából megérkezett egy – tudomásom szerint aláírás nélküli, valami rejtélyes kódszámmal ellátott – Puskin követnek szóló távirat. Ennek nyomán a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetőinek alárendelt fogdmegek 1947. február 25-én lecsaptak Kovács Bélára. A többi jószerivel ismert.

– Tényleg ismert?

– Sok minden ismert, de persze nem minden. Például, miért került a Szovjetunióba a hatalmas fizikai és lelki tortúrának kitett politikus, és miként cseréltek levelet további fogvatartásáról a szovjet vezetők. Kovács Béla eleinte szovjet fogságban raboskodott, de Magyarországon. További sorsáról, nem is egyszer, többen cseréltek véleményt Budapesten és Moszkvában. 1947 novemberében Rákosi felvetette szovjet „kenyéradó gazdáinak”, jó lenne, ha Kovács Béla hivatalosan is szovjet bíróság elé állna.
Moszkvában a „Gazda”, vagyis Sztálin távollétében Molotov úgy érezte, igazuk van a magyar „barátoknak”. Ám szokása szerint nem mert egyedül dönteni, s így rejtjel táviratban kérte ki a délen nyaraló diktátor véleményét: „Sztálin elvtársnak. (A magyarországi) katonai hatóságaink változatlanul fogságban tartják Kovács Bélát, a kisgazda párt egykori főtitkárát. Barátaink amondóak, amennyiben Kovács Bélát átadják a magyar kormánynak, ebből nem származhat hasznuk. Éppen fordítva, mindezek nyomán felesleges gondok keletkezhetnek. Az a véleményük, folytassa le Kovács tárgyalását a szovjet bíróság. Lehetségesnek találom, hogy egyetértsek barátaink véleményével. Hozzuk ki Kovács Bélát a Szovjetunióba, s rendezzék meg nálunk a bírósági tárgyalást. Ehhez meglenne az alapja, mivel Kovácsot (annak idején) a szovjet megszálló csapatok ellen elkövetett bűntetteiért fogták le. Kérném, döntsön igenlően.”

Az akkor éppen pihenő Sztálinnak azonban eszében sem állt akkor még „igenlően” dönteni. Még csak nem is válaszolt írásban Molotovnak, hanem megüzente neki a mindenható titkárával, Poszkrjobisevvel: „Sztálin elvtárs ellenzi, hogy Kovácsot kihozzák a Szovjetunióba. Továbbítsák e véleményt a magyaroknak, hiszen bűneit a magyarok ellen követte el”. 1947. október 27-én Molotov pontosan ebben a szellemben üzent Puskin budapesti szovjet követnek. Ám hamarosan Sztálin megmásította saját korábbi akaratát. De ez már egy másik történet.