És akkor Bereményi leveszi nagy, fekete kabátját, lerakja a park padjára és elindul a kocsányos tölgy felé. Úgy megy, mint aki egyedül szeretne most lenni, de nem teheti. A fa előtt ledobja a földre fekete kalapját, majd megragadja az ásót és a földkupacot elkezdi ráhányni a növendék fa tövére.
Egyenes derékkal. Nem néz fel. Őt viszont sokan nézik. Nem szokás a faültetéseket így szemlélni, most mégis így. Bereményit nézik, meg a földkupacoktól néha megrezdülő fát. Van, aki imát mormol. Barátja emlékfáját ülteti. Az ásóval ütemesen rakja a földet. A fagyott földet, elvégre november van. Olyan, mint egy temetés. Csak a koporsó helyett itt az ágaival kissé a Balaton felé hajló vékony tölgy. Rakja és rakja a földet. Megtapossa. Elegáns, fekete ünnepi alkalomra szánt cipő bele a földbe. A nadrág szára is. Újra és újra. Aztán megint a földrakás. A hátát nézem, milyen valószerűtlenül egyenes. Nem így szoktak az ásóval bánni. Szeretet van a mozdulatokban. Közben a hangszóróból egy dal szól. Szép szavak, egymás után rakva, de mind közül ezúttal csak pár áll össze mondattá: „megyek a nincsből a van felé”. Bereményi írta. Aki most éppen ás. Úgy kell szólni neki, elég, jó lesz, a tölgy elültetve. Jó, int fejével. Beledöfi az ásót a földbe. Egy asztalhoz kell mennie, nagy könyvbe ír. Dísz fadobozból veszi elő a tollat, nem gondolkodik azonnal ír: „Köszönöm, hogy Tamásnak emlékfát állíthattam”. Visszamegy a kabátjához, felveszi. Nézi a tölgyet. A mikrofonba bemondják a ceremóniának vége. Bereményi kalapja ottmaradt a földön, pár centire a fától hever. Valaki szól. Bereményi odasiet, és csak ennyit mond: ja, az apa kalapja.
(Balatonfüred, 2009. november 7, Tagore sétány, Cseh Tamás emlékfa ültetés.)
Agora